Honlap neveTávol-keleti tájképfestészet
Csak kicsit más
/ a koreai tájképfestészet /
Csak kicsit más a koreai tájképfestészet, mint a kínai, de azért érdemes közelebbről is megvizsgálni azt a kérdést, miért alakult ez így, s miért másként Japánban, ahol erőteljesebbek az eltérések. Jelen tanulmányban nem utalok vissza mindarra, amit a „Miért más?” című, a kínai tájképfestészettel foglalkozó írásomban leírtam, csupán arra kívánok választ adni, miben tér el a koreai tájképfestészet a kínaitól, ha egyáltalán van ilyen említésre méltó eltérés egyáltalán. A két szomszédos nép történelme, civilizációs fejlődése szinte azonos tőről fakad, ráadásul a koreai kultúra egyértelműen a kínai civilizációból táplálkozott, amely – természetszerűen – a tájképfestészetre is kihatott. Köszönhető ez elsősorban annak, hogy a koreai félszigeten élő emberek hosszú évszázadokon keresztül Kína fennhatósága alatt éltek.
Civilizációs fejlődés Koreában.
A koreai félsziget népének eredetét mindmáig homály fedi. Az egyik feltételezés szerint indiai mongol törzsek egyik ágából valók, rokonai a buthán, shan és birmán fajoknak, és valószínűleg vízi úton kerültek a félszigetre. A másik feltételezés szerint északi mongol eredetű a koreai nép, és nyugatról érkeztek jelenlegi hazájukba. Valószínű azonban, hogy mindkét nézet igaz, mert nem egy helyről érkezett a félszigetre Korea őslakossága. Az viszont bizonyos, hogy a hosszantartó kínai fennhatóság ötvözte egybe az itt lakó törzseket. A koreai nép törzsi különbözősége mind a mai napig megmaradt, mert az északi hegységek lakói a tatárokra emlékeztetnek, míg a déli partok és a szigetek lakói a maláji jelleget őrizték meg. A koreai lakosság nyelve a turáni csoporthoz tartozik. A legrégebbi emlékek mondák és legendák formájában maradtak fent. A koreai félsziget területén Kindzsa király alapította meg az O-Csoszon nevű első államot / i.e. 1121 /. Ezt váltotta fel délen a Három Han Birodalma i.e. 194-ben. A legkorábbi hiteles adatok az i.sz. I. századból valók, ekkor a félszigeten három királyság uralkodott / Kogurjo, Silla és Pekcse /. Az egységes koreai állam i.sz. 668-ban jött létre Silla király győzelmével, Silla néven. A Silla-dinasztia / i.sz. 647 – 927 / a kínai Tang-dinasztia segítségével egyesítette először a félsziget kisebb államait. Az erős kínai befolyást mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy Kyongdok király / uralkodott 742-764 között / elrendelte a koreai földrajzi nevek kínai névre való megváltoztatását. A XI. századig a királyságok belháborúi dúltak, míg végül a kínai Ming-dinasztia 1392-ben elfoglalta Koreát, és segítségükkel a Joseon-dinasztia / vagy Csoszon-dinasztia / került uralomra, amely – a hatalom megtartása érdekében – elismerte Kína fennhatóságát. Ez a dinasztia 1392-1910. évek között uralkodott. Ebben az időszakban lett Szöul a főváros, amelyet rövidesen megerődítettek, városfallal vettek körül.
A Ming-dinasztia uralkodói kiváló diplomaták voltak, tapintatosságuk biztosította a koreai nép rokonszenvét. Ennek köszönhető elsősorban, hogy az ország igazgatása, a törvények és az életvitel is a Ming-dinasztia szellemét őrizte meg szinte napjainkig. Az ország korlátlan ura és kizárólagos tulajdonosa a király volt. A trónt az államtanács irányította, de a három fő-miniszter volt az ország tényleges irányítója. A fő-miniszteri cím életfogytiglan fennmaradt, ezért próbáltak – minden eszköz felhasználásával – ilyen kinevezéshez jutni. A cím mindhalálig megmaradt, de a tényleges hatalom sokszor vándorolt egyik kézből a másikba. Éppen úgy, mint Kínában, hivatali pozícióhoz csak tanulás és sikeres államvizsgák után juthatott valaki. A tanulmány és a vizsgáztatás is kínai rendszerben folyt. Különbség abban rejlett, hogy Koreában a nemesség örökletes volt, így iskoláztatásra, főbb állások betöltésére elsősorban a nemesség fiai kerülhettek. Ezek a körülmények tették lehetővé azt, hogy korán kialakult a koreai írástudó-hivatalnokok kultúrája, amely a festészet, a kalligráfia és a költészet szükségességét, elsőbbrendűségét hirdette. A hadsereg fejlesztésére is nagy gondot fordítottak. Minden tartománynak külön védereje volt: várak, fegyvertárak és éléskamrák a katonaság részére. Azonban a korrupció – már azokban az időkben is – azt eredményezte, hogy igazán nagy és jól felszerelt hadserege sohasem lehetett az országnak. Ezért is tudták a kínai, a japán, majd az európai hadseregek is könnyűszerrel elfoglalni az országot. A kínai Ming-dinasztia bukása után, a Mandzsu-dinasztia az addiginál nagyobb hatást gyakorolt Koreára, növelte a hűbéri kötelezettségeket, és – gyakorlatilag – korlátlanul rendelkezett a mindenkori király ügyeiben. A királyi udvar, a hivatalnokok, valamint a nemesség tagjai szakadatlanul harcoltak egymással a minél fontosabb hivatalok elnyeréséért. A pártoskodásnak, a belharcnak nem egyszer az ország egésze látta kárát. A hivatalok élére kinevezett mandarin viszonylag rövid ideig gyakorolhatta a hatalmát, ezért rövid időn belül akart meggazdagodni. Nem véletlen, hogy a lakosság évszázadokon át ínségben élt.
Az európai kereskedők és gyarmatosítók közül az amerikai, az angol jelent meg először, majd folyamatosan a többi európai ország is bekapcsolódott Korea kereskedelmi életébe. Az 1894. évi kínai-japán háború hozta meg Korea függetlenségét. Megszűnt a királyság, helyette a császár foglalta el a trónt, azonban csupán a cím változott meg, más semmi. Ezt követően a japán befolyás vált uralkodóvá, miután Kína lemondott minden jogáról Koreát illetően. Bankokat nyitottak, kereskedő házakat alapítottak, vasutakat építettek, fellendítették a hajózást Koreában. Még a hadseregben is japán tisztek oktattak, és – természetesen – japán fegyvereket rendszeresítettek a hadseregben. Ezt követően a japán befolyást Oroszország próbálta felváltani, a rivalizálásnak egyértelműen Korea látta kárát. Ez a pozícióharc időnként brutalitásba csapott át, például akkor, amikor – 1895-ben – japán katonák felkoncolták az orosz szimpatizáns királynét. Mindezek ellenére az orosz befolyás 1901-re megszilárdult az országban. A második világháború alatt a japánok annektálták Koreát, és az ország gazdaságát saját katonai céljaik szolgálatába állították. 1945-ben az ország északi részét a szovjet, a déli részét az amerikai csapatok szállták meg, és a 38. szélességi kör mentén kettéosztották az országot. Északon megalakult a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, míg délen a Koreai Köztársaság. 1950-1953. évek között dúlt a korai háború a két fél között, amely tűzszüneti egyezménnyel ért véget, azonban igazi béke mindmáig nem jött létre Koreában.
A félszigeten élő nép a kezdeti időszakban a sámánizmus hitvilágát követte, később, a kínai befolyás hatására a konfucianizmus, majd a buddhizmus terjedt el. Hosszú ideig tartott, hogy a buddhista szerzetesek időnként támogatásban, időnként üldözésben részesültek az éppen uralkodó király kénye-kedve szerint. A konfucianizmus szellemisége azonban töretlen maradt, s mind a mai napig uralkodó az országban. A kereszténység a XVIII. században érte el Koreát, de – csakúgy, mint Kínában és Japánban – itt is az üldöztetés és a támogatottság váltakozása jellemezte fogadtatását. Utolsó nyílt támadás 1894-ben érte a koreai kereszténységet. Mindez egyértelműen azt is jelenti, hogy a művészeteket befolyásoló szellemi élet, hitvilág semmiben nem tért el Koreában attól, ami Kínára volt jellemző évszázadokon keresztül.
A koreai uralkodók és a magasabb körök érintkezési nyelve a kínai nyelv volt, és a kultúra fejlődése is kínai alapokon nyugodott. Koreában a kínai tudomány, művészet és a vallás vált uralkodóvá, Konfucius tana lett a koreai szellemi élet alapja. Koreában a konfucianizmus majd a buddhizmus meggyökereztetésével párhuzamosan vették át a kínai írást / eredeti, koreai írás nem volt /. Nagy Szedzsong király / 1418 – 1450 / felismerte az önálló írás szükségességét, valamint azt, hogy a kínai írás nem fedi teljesen a koreai beszédet, ezért új írásbeliséget hozott létre 1444-ben. Ez írásjeleken, és az ebből kialakított szavakon alapult – hasonlóan az európai íráshoz –, és huszonnyolc írásjelre épült / tizennégy mássalhangzó, tíz magánhangzó /, amelyből huszonnégy mindmáig fennmaradt. Az irodalom kezdetei több ezer évesek a térségben, a mítoszok, legendák, költemények szájhagyomány útján terjedtek, és csak a XV. században kerültek leírásra.
Korea földrajzi adottságai kedvezőek. Ahogy Kínában, itt is a rizs volt a fő termelési ágazat, de termeltek búzát, zabot, árpát, borsót és babot is. Az öntözéses termelést az ország két nagy folyója a Han és a Jalu szolgálta. Az állattartás a szarvasmarha tenyésztésen nyugodott. Az ország jelentős része erdővel volt borítva, kiváló minőségű fát szolgáltatva az építkezésekhez. Az ország gazdag volt mindig is arany, ezüst, réz és bauxit készletekben.
Koreában a társadalom alapját mindig is a család képezte. A család feje a férfi, akinek a gyermekek, a cselédek feltétlen engedelmességgel tartoztak. Az asszony szerepe a házimunka ellátása volt. A család fiú tagjai hamar elhagyták a nők és gyerekek lakta szobát, és viszonylag korán megnősültek. Ennek fő oka az volt, hogy csak a házas férfiak lehettek jogi személyek. Aki nem nősült meg, jogilag gyereknek számított öreg korában is. A lányok is hamar elszakadtak a szüleiktől, fiatalon férjhez mentek, és megkezdték élni az egész életre szóló cselédsorsot. A párválasztás a ház urának akarata szerint történt, a fiataloknak ebbe nem volt beleszólása. Ez a módszer azért működhetett évszázadokon keresztül, mert a koreai ember legtiszteletreméltóbb jellemvonása a szülők iránti szeretet még ma is. Amelyik gyerek iskolába került szorgalmasan tanult, mert mindig nagy volt a koreai népben a tudásvágy. Az otthon kialakítása évszázadokon keresztül meglehetősen kezdetleges volt: sárfalú, szalmatetős, ablaktalan, bútortalan kis helyiség, amelyben a lakók a földön ültek és aludtak. A gazdagabb sem élt ennél sokkal különbül. Az igazságszolgáltatás rendszere patriarchális volt. Első fokon a falu öregjei elé vitték ügyes-bajos dolgaikat, ha nem tudtak dűlőre jutni, akkor a mandarin hozott döntést. A legfőbb bíró azonban mindig is a király volt.
A művészeti élet fejlődése Koreában.
A történelem előtti korok emlékei: szerszámok, cserépedények, dolmenek, majd később a fém-munkák / pl. az állatdíszes veretek / semmiben sem térnek el a szomszédos népek emlékeitől. Az i.e. I. – i.sz. III. századi, Korea területén lévő kínai kolóniák időszakának emlékei elsősorban a sírok tárgyai / pl. lakkfestésű kosár / és falfestményei. A IV-V. századból fennmaradt sírok falfestményei a kínai piktúra jeleit viselik, azonban a sírok építészeti részei sajátos koreai jellemvonásokkal dicsekedhetnek. Ez az építészet jellemzi a Silla-dinasztia alatt egyesített birodalom buddhista épületeit is. A kor bronz kisplasztikái / főként buddhista szobrok / , ékszerei és cserép sírfigurái a koreai művészet sajátos dekoratív irányzatát mutatják. A legkorábbi festészeti emlékek – a sírkamrák falain látható freskók – taoista világfelfogásról árulkodnak. Az ország korai időszakában a hétköznapi életet és az alkotó tevékenységet egyaránt a buddhista hit hatotta át. Erről tanúskodnak az akkori ikonfestészet alkotásai, amelyek – sajnos – csak kis számban maradtak fenn.
A koreai képzőművészet legjelentősebb ága – kétségkívül – a kerámia készítés. A Silla-dinasztia sírjaiban talált cserépedények mutatják a fazekasság fejlődésének útját. A VII – X. században a fazekasság kiforrottabbá, de ugyanakkor ötlettelenebbé vált. A XII - XIII. században azonban elérte fejlődésének csúcspontját. A koreai építészetben mindig nagy jelentőséget tulajdonítottak a természeti környezetnek. Kétféle épülettípus különböztethető meg: a paloták és templomok, illetve a lakóházak stílusa. A paloták és templomok építészetében a kínai megoldások domináltak, míg a lakóházaknál megtartották ősi hagyományaikat / pl. zsuppfedél és padlófűtés /. A buddhista templomokat többnyire hegyormokra építették, ügyelve arra, hogy az épület harmonikusan illeszkedjen a természetbe.
A kínai Tang-dinasztia korában / 618 – 916 / a buddhista tanok térnyerésével és a szent szövegek / szutrák / megismerésével a buddhista festészet jelentősen fellendült, a szutrák tartalmát személtető képjelenetek lettek a legfontosabb festői témák. Ezek az úgynevezett szutra-illusztrációk. A buddhista festmények meghatározó részét a Buddha imádását jelképező szertartási képek képviselték, amelyeket a szentélyekben lévő szobrok fölé helyeztek el. Ezek voltak a szertartási függőképek, amelyeket selyemre vagy papírra festettek tekercskép vagy keretre rögzített formában. A XIII. században viszonylagos jólét köszöntött be Koreában. Yongjo / 1724 – 1776 / és Chongjo / 1776 – 1800 / királyok uralkodása alatt megvalósult a gazdasági, társadalmi és politikai stabilitás, amely kedvezett a művészetek felvirágzásának. A mongol hódításoknak köszönhetően ismerte meg Korea a zen-buddhizmus eszméit és művészetét. 1392-ben a Yi-dinasztia uralkodói konfuciánus alapokon berendezkedő birodalma, a kínai tusfestészet hatására, jelentős alkotásokat hozott létre. Ennek legnagyobb mestere Kang Hui-an / 1419-1465 / tájképfestő és Yi Chong / Tanun / / 1541 - 1622 / a virágok, bambuszok dekoratív festője egyértelműen a kínai modort képviselt. A későbbiekben Chong Son / Kyojae / / 1676 – 1759 / a koreai táj sajátos hangulatát, Sin Yun-Bok / Hewon / / 1758 – 1821 / a mindennapi élet idilljeit, Kim Tuk-Sin / Kungjae / / 1754 – 1822 / a társadalmi ellentmondásokat ábrázolta a képein. Kim Hong-Do / / Tanwon / / 1760- 1820 / a dekoratív műfajokban, Kim Chong-Hi / / Wandang / / 1786-1856 / a kalligrafikus szabad ecsetkezelésben alkotott nagyszerűt és hozott újat.
A koreai festészet – egy adott, viszonylag rövid időszakban – egyenrangú lett a kínaival. A fő eltérés a kínai és a koreai tájképfestészet között abban rejlik, hogy ez utóbbi később született meg és csúcspontra is máskor jutott, mint a kínai. Kínában az V. században már mind megjelenési formájában, mind technikájában születtek olyan tájképek / pl. Lu Tan-wei – élt 440-500 /, amelyek Koreában csupán a XVI. században. Kínában a X-XI. században jutott a csúcspontjára a tájképfestészet / pl. Fan Kuan és Kuo Hszi művészete /, míg Koreában a XVII-XVIII. században. A koreai művészetet régebben csupán Kína művészetének provinciális változataként tartották számon. A művészettörténészek szerint a koreaiak ugyan kínai és japán esztétikai elveket vallottak, ennek megfelelő motívumokat, technikákat és formákat alkalmaztak, de képesek voltak kifejleszteni sajátos, egyéni stílusukat is. Véleményem szerint azonban ez nem a tájképfestészetükre vonatkozik. Míg a kínai művészet jellemzője a nagyság és fennköltség, a japáné a díszesség és dekoratív kifinomultság, addig a koreai művészet ereje az egyszerűségben és spontaneitásban rejlik, amelynek eredete a természet iránti tiszteletükben keresendő. A XVIII. században kezdtek a koreai festők törekedni arra, hogy – elvetve a kínai példát – hazai témákhoz forduljanak és kifejlesszék saját festői világukat is. A festők – ettől az időszaktól kezdve - a témájukat a mindennapi életből, a népszokásokból, hagyományokból merítették. Megjelentek a festészetben a nőalakok, szerelmi jelenetek, ami régebben tabunak számított. A hagyományos tájképfestészeten kívül megszülettek a népi festészet alkotásai is. Az amatőr, névtelen művészektől származó képek kevésbé voltak kifinomultak, mint a konfuciánus művészeké, de hívebben ábrázolták a koreai ember mindennapi életét, vágyait, álmait. A XIX. századi kultúra az elöregedett arisztokrácia kultúrájának dekadenciájába torkollt. Ez segítette elő az európai festészeti ismeretek elterjedését, felhasználását és követését is. A művészet – a japán megszállás időszakában – stagnálást mutatott, de a háború után kettéosztott Korea déli részén megjelentek a kortárs európai irányzatok is, míg Észak-Korea – szovjet minta alapján – a szocialista realizmus irányzatát helyezte előtérbe.
Koreában – akárcsak Kínában – a hagyományőrzés, a régi tradíciók megbecsülése elsőrendű fontosságú volt mindig az emberek, így a festők számára is. Ennek eredményeképpen Koreában – akárcsak a többi távol-keleti országban – sohasem törekedtek az újszerűségre, mind szellemiségében, mind kifejezésformájában, mind technikájában azt tartották fontosnak, hogy ne szakadjanak el az évszázados beidegződésektől. Ebben a kínai hatás sokkal erősebb volt, mint az európai festésmodort korábban megismerő japán hatás. Koreában kínai mesterektől és – valószínűleg – kínai festészeti könyvekből sajátították el a növendékek a szimbolista festészetet, annak formáit és mikéntjét. Azok a fiatalok, akik megtanulták a kínai írást, egyúttal – akárcsak Kínában – magukévá tették a festés alapvető fogásait is. Koreában olyan nagy volt a tisztelet a kínai szellemiség és világszemlélet iránt, hogy – ellentétben a japánokkal – nem is akartak ettől / egészen a XX. századig / eltávolodni. Ugyanúgy, mint a kínai piktúrában, a koreai nézőnek, befogadónak elsősorban a kép szellemiségére kellett ráéreznie és nem a formai külsőségeket szemlélnie, de miután a kalligráfia absztrakció, ez számukra sohasem jelentett problémát, nem úgy, mint az európai műélvezőnek. Koreában – mint minden távol-keleti országban - mind a költő, mind a festő az érzelmeit, a saját gondolatvilágát vetette papírra, ez okozza a nehézséget elsősorban az európai néző számára, amikor egy koreai képet tanulmányoz.
Koreában a civilizációs fejlődés – köszönhetően Kínának – sokkal előbbre járt, mint a korabeli európai civilizáció, amelyhez még a szabad gondolkozás lehetősége is segítséget jelentett, mert nem kötötte az itt élőket a vallás, az egyház fejlődésgátló tevékenysége. A koreai írástudó – s ezzel megegyezően a festő – is / akárcsak Kínában / arra törekedett, hogy szakadatlanul fejlessze tudását, kézügyességét, mert a produktum megítélésének fő szempontja mindig is a vonalak, foltok, színharmóniák minősége volt a térségben. Akárcsak az írás, a festmény megítélésének is elsődleges szempontja az esztétikum. A kínai, koreai és japán tájképfestészet évszázadokon keresztül meglévő hasonlósága elsősorban annak köszönhető, hogy mindhárom nép írása hieroglifeken / írásjegyeken / alapult, és ez az írás / kalligráfia / fogalomjelölő. Ezért van az, hogy Koreában nemcsak tájképeket / általában festményeket /, hanem kalligráfiákat is gyűjtöttek, s amikor vendég érkezett a házhoz mindkettőt előszeretettel mutogatták. Miután Távol-keleten mind az írás, mind a festés ecsettel, tussal készült / papírra vagy selyemre / hosszú évszázadokon keresztül, a tájképfestészet útja is teljesen megegyezően alakulhatott. Az már teljesen természetes, hogy – főként a korai időkben – ugyanúgy rákerültek a koreai festményekre a szövegek, pecsétek, mint a kínai tájképekre, és azok a koreai festők, akik nem akartak a hagyományoktól elszakadni, és nem engedték befolyásoltatni magukat az európai festészeti szemléletektől, azok mind a mai napig alkalmazzák ezeket az ősi tájképfestészeti szokásokat.
A selyem és a papír, amit írásra és festésre is felhasználhattak, tehát mindkét - festmény készítésére alkalmas - anyag már az i.sz. II. században rendelkezésre állt Kínában, sőt a III. században már széles körben el is terjedt, így semmi sem állhatott az útjába annak, hogy – később – Koreába is elkerüljön. Kínában a VIII. században kezdték alkalmazni a fa nyomódúcokat a nyomtatáshoz, így a X. században már nyomtatott – tekercs alakú – könyvek jelenhettek meg. A kínai uralomnak köszönhetően Koreában szintén megkezdődhetett a könyvnyomtatás / csak sokkal később /, de – érdekes módon – a fametszet készítés igazából sohasem terjedt el.
A tájképfestészet Koreában / ugyanúgy, mint Kínában és Japánban / sohasem jelentette a természetben látottak reprodukálását, tehát a koreai tájképen látottak a valóságban sehol sem találhatóak meg. A koreai tájképfestő is alkotott, vagyis létrehozott valami olyat, ami a hangulatának, gondolatvilágának kifejezésére szolgált, de amelyet a természetben látott elemekből / szimbólumokból / hozott létre. Azért járt a természetben, hogy benyomásokat szerezzen, amelyeket elraktározva magában, a szobájában majdan festményekben realizáljon. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a koreai festő sem készített vázlatokat a természetben, az üres papír előtt idézte fel magában a természetben látottakat, és megpróbált az emlékekből sajátos világot létrehozni ecset és tus segítségével. A koreai tájképeket látva megállapíthatjuk, hogy az alkotás megszületésének általános körülményei – rend, csend és nyugalom / legtöbbször egyedüllét / a szobában – ugyanolyanok lehettek, mint Kínában.
A Kelet-Ázsiai festészet nemcsak felfogásában, technikájában, kifejezésmódjában tér el az európaitól, hanem abban is, hogy másfajta szemléletre neveli az embereket. Ez a tény már abban is megnyilvánul, hogy az európai alkotásokat messziről, a távol-keletit közelről kell szemrevételezni. Az európai klasszikus tájképfestészet a megfestett táj élvezetére szólítja fel a szemlélődőt, a távol-keleti a vonalak, foltok, színharmóniák finomságát, sokrétűségét, változatosságát kínálja a műélvezőnek. A XX. század tájképfestészetének megjelenéséig Európában a szoba falára kiakasztott alkotás csupán dekorációként szolgált, és a szobába belépő idegen sem szentelt különösebb figyelmet a képnek, csak legfeljebb annyit, mint egy vázának, terítőnek, vagy egyéb más dísztárgynak. A távol-keleti lakások nagyban különböztek a nálunk megszokottaktól. Még a módosabb polgárság sem ismerte a fényűzést, így – amennyiben birtokolt az ott lakó festményt – azt különös becsben tartotta.
Tájképfestők
Kang Hui-an / 1419 – 1465 /
Festő, kalligráfus és költő volt egyben, ami azt is igazolja, hogy a kínai példaképeket mindenben híven követte. A déli Szung-dinasztia / 1127-1279 / festészete hatott rá leginkább. Az alábbi tus-festménye / „Bölcs – Meditáció közben” / semmiben nem különbözik a kortárs kínai festők alkotásaitól.
An Kyon / 1450 – 1500 /
A festmény címe: Álomutazás a barackfák földjén. Az 1477-ben festett vízszintes tekercskép minden szempontból megfelel a kor kínai tájképfestészeti törekvéseinek. Még kvalitásában sem rosszabb a kortárs kínai, vagy japán munkáknál.
Klasszikus kínai tájképfestészeti stílusban festett kép. Tartalmazza mindazokat a jellemzőket, amelyek nélkül a kínai tájképfestészet nem létezett. A téma, a kompozíció, a színvilág tökéletesen „kínai”, ami semmi sem von le az értékéből.
Yi Chong / Tanun / / 1541 – 1622 /
Tanun festményén erőteljesebb a japán hatás, mint a kínai, mert sokkal dekoratívabb a kínai festők munkáinál. Lehetséges, hogy ez sajátos koreai törekvés, a végeredmény szempontjából azonban közömbös. A kép valóságos remekmű.
Kym Myong Kuk / 1600 - ? /
A festmény életkép és nem tájkép. A lovas mögött lévő táj azonban olyan finom, olyan leheletszerű, amilyent csak a legnagyobb mesterek voltak képesek megfesteni. A képről az is szembetűnik, hogy a ló és a lovas már valóban sajátos koreai jellegzetességeket hordoz, ami a tájkép háttérnél egyáltalán nem mondható el.
Yun Duseo / Yoon Doo-Seo / / 1668 – 1715 /
Egészen különleges ez a függőleges képtekercs. Olyan merész a kompozíciója, olyan meggyőző a szimbolizmusa, amelynek megteremtésére csak a legjobb kínai festők voltak képesek. Nemcsak a kép-felírások, hanem a pecsét, és annak elhelyezése is arra utal, hogy Yun Duseo tökéletesen átélte és elsajátította a kínai tájképfestészeti előírásokat.
Chong Son / Kyojae / / 1676 – 1759 /
Chong Son festményei bizonyítékai annak, hogy a koreai festészet ezekben az évszázadokban a kínai és a japán kvalitásokkal egyenrangú képeket tudott létrehozni. A képek minden olyan jegyet hordoznak, amelyek a szimbolista távol-keleti festészet sajátja: a megfestett és az üres felületek harmonikus aránya, a monokróm, de ugyanakkor színesnek tűnő színharmóniák, a hegyek és a vizek, az írások, pecsétek jelenléte, stb.
Kim Duryang / 1696 – 1763 /
A festmény sokkal több japán jelleget visel magán, mint kínait. Ebből is látszik, hogy a XVIII. század koreai festészet követői már túl tudtak lépni a hagyományos kínai iskolák szolgai követésén, már képesek voltak saját és sajátos kifejezési módokat kidolgozni.
Sim Sa-Jeong / 1707 – 1769 /
Sim Sa-Jeong három festménye bizonyíték az előbbiekben elmondottakra. Mindhárom kép lírai, finom színezésű, de kompozíciójában már nem mondható hagyományos kínai stílusúnak. Elsősorban azért, mert a képek már csak részben szimbolisták, inkább közelítenek a realista irányzatokhoz, vagyis már érezhető a japán hatás.
Lee In-Sang / Yi Insang / / 1710 – 1760 /
Különleges atmoszférájú ez a kép. Az alapvető szimbólumok / fa, szikla, stb. /, amelyekkel a festő körbeveszi az emberi alakot, egyértelműen hangsúlyozzák a természet elsőbbségét, az emberrel szemben, vagyis a távol-keleti és az európai világszemlélet különbözőségét.
Mint mindenben, a koreai tájképfestészet abban is megegyezik a kínai tájképfestészettel, hogy minden olyan felületen létrehoz magas színvonalú alkotást, amely az ember mindennapi életébe becsempészi a művészeteket. A legyező, illetve a legyező-kép mindenképpen ilyen használati tárgy, illetve ilyen alkotás. Ráadásul festménynek is kitűnő.
Kim Ung-Hwan / 1742 – 1789 /
Kim Ung-Hwan festményei a dekoratív tájképfestészet gyöngyszemei. Meseszerűek, mint minden a Távol-keleten, sajátos, mint a kínai és a japán tájképfestészet. Harmonikusak, nagyvonalúak és mindenek előtt: nagyon szépek.
Kim Hong-Do / Tanwon / / 1745 – 1806 /
Fiatalon a Királyi Festészeti Akadémia tanulója volt, majd hivatali rangot szerzett és az Akadémia lett. Festészetével új stílust teremtett a tájképfestészetben és az életkép festészetben. Gyakran élt a humor és a szatíra eszközeivel, amellyel a meggazdagodott középosztály tagjai között vált népszerűvé. A király bizalmasaként megfestette a Gyémánt-hegység – négy részből álló – tájkép sorozatát. Taoista szentekről készített festményei és a Szutra illusztrációi is növelték hírnevét. Az Akadémián belül külön iskolát teremtett, és erősen hatott sok kortárs festőre / Pl. Kim Tuk-Sin-re, /.
A fekvő tekercskép méreteiben, kompozíciójában, monokróm színezésében, a hegyek és a házak formájában, de még a felirat elhelyezésében is teljesen azonos a korabeli kínai tekercsképekkel.
A festményen. ahogy a kínai hegy-víz képeken ez törvényszerű, a hegy és a víz, mint szimbólum van jelen, de - a formák elhelyezése miatt – kissé realisztikusabb azoknál.
Tanwon nem véletlenül az egyik legismertebb és legnagyobbra tartott koreai festő. Fenti három képén egyértelműen bizonyítja, hogy érdemes erre a kitűntető címre. Elsősorban a kompozíciók remekbe szabottak, merészek és kifejezők. A természet elsőrendűségét egyszerű eszközökkel, de még egyértelműen tudta a képein igazolni. A foltok, vonalak egyszerűsége, határozottsága és finomsága tanúsítja azt a néző számára, hogy az európai realizmus túlrészletezettsége inkább árt a képeknek, mintsem használ.
Kim Duk-Sin / Kungjae / / 1754 – 1822 /
Kim Duk-Sin bizonyítja be ezen a képen, hogy a kevés mindig több, mint a sok. Ilyen kevés „témával”, ilyen kiváló hangulatot kelteni egy tájképen csupán a távol-keleti festők voltak képesek. Ismét egy bizonyíték arra, hogy a semmiben / az „égen” / lévő felirat és pecsét, amely szinte elengedhetetlen a kínai, japán és koreai festményeken, egyáltalán nem zavaró, sőt, a kép szerves részét képezi.
Sin Yun-Bok / Hewon / / 1758 – 1821 /
Hewon függőleges tekercsképe bizonyíték arra, hogy Távol-keleten / Európában sokkal gyakrabban / is beleeshettek a festők abba a hibába, hogy túlzsúfolttá tegyék a festményt. Bár a képen minden megtalálható, ami jellemzi a kínai stílust, mégsem igazi távol-keleti kép, még akkor sem, ha a részletek – például a vonalakkal megfestett fák, bokrok – valóban nagyszerűek.
Kim Chong-Hi / Wandang / / 1786 – 1856 /
Klasszikus elrendezésű függőleges tekercskép. Példája annak, hogy a gazdagabb polgár mivel dicsekedett akkor, amikor látogatója érkezett. Akárcsak Kínában, Koreában sem volt a kép a lakás állandó dísze, viszont Koreában, ahol a lakás berendezése sokkal egyszerűbb volt, mint Kínában, egy-egy ilyen festménynek jutott az a szerep, hogy megteremtse a „pompát”.
Hur So-Chi / 1808 – 1893 /
Ha általánosítani lehet, akkor ezekre a képekre lehet azt mondani, hogy sajátos koreai festmények. Se nem tájkép, se nem életkép. A természet és az ember harmonikus együttlétére utaló dokumentum. Nincs annyira háttérben az ember és az ember által létrehozott környezet, mint Kínában, viszont nem került annyira előtérbe, mint Japánban. Szimpatikus ez az arány.
Huh Ryun / 1809 – 1892 /
Leheletnyien finom, meseszerű tájkép Huh Ryun XIX. századi alkotása. Európában ekkor az impresszionizmus, a posztimpresszionizmus túláradó színezése uralkodott, míg Távol-keleten még tartotta magát a monokróm színezés, de csak azoknál a festőknél, akik nem akarták elsajátítani a tőlük idegen, szellemiségében ehelyütt alkalmatlan kifejezési módot. Ezek a festők képesek voltak ilyen, igazi távol-keleti képet festeni.
Seung Up-Jang / 1843 – 1897 /
Seung Up-Jang optimálisan ötvözte a kínai és a japán hatásokat ezen a festményén. Izgalmas, különleges atmoszférájú a tájkép, amely nem nélkülözi az ember jelenlétét. De csupán témájában és nem dominanciájában.
Kang Pil-Joo / 1850 - ? /
Igazi absztrakt tájkép, méghozzá hegy-víz kép, amelyen a festő mesterien alkalmazta mindazt, ami az európai absztrakt festészet sajátja, ugyanakkor képes volt megtartani / visszavarázsolni / a távol-keleti hangulatot, szellemiséget, filozófiát.
Pyon Kwan-Sik / 1899 – 1976 /
Minden kelet-ázsiai festészeti sajátossággal rendelkezik ez a festmény, és – ennek ellenére – mégsem igazi távol-keleti alkotás. Hiába van jelen a hegy és a víz, hiába vannak „üres” képfelületek, az elemek már nem szimbólumok, hanem a hegy az hegy, a víz az víz. A kép „üres” felületére / amely a képen egyértelműen égnek hat / helyezett írás és pecsét – érezhetően – nem odavaló, már rombolja a kép harmóniáját.
Pyon Kwan-Sik másik festményén nem érezhető mindaz, amit az előzőekben megállapítottam. Már csupán a kép kompozíciója akadályozza meg az alkotást abban, hogy légies, könnyed legyen, ami a kínai festészet sajátja. A festő – talán – érezte azt, hogy a feliratot és a pecsétet nem szabad az „üres” felületre helyezni, mert az rontja az összképet.
Byun Shi-Ji / 1926 - /
Byun Shi-Ji vízszintes tájképe már nem igazi távol-keleti kép. Az elemek ugyan még erre utalnak, de a képfelület / köszönhetően elsősorban az olajfestés technikájának, amely az európai festészet megjelenéséig ismeretlen volt Kínában, Koreában / súlyos, plasztikus és nem légies, amely mindenképpen rontja az összhatást.
Yoo Seung-Ho / 1973 - /
Yoo Seung-Ho tus-festménye azt bizonyítja, hogy a mai napig van létjogosultsága a két évezredes múlttal rendelkező távol-keleti tájképfestészetnek, s mindazok, akik fontosnak tartják a nemzeti identitás megőrzését, és nem majmolják a nyugati törekvéseket, „hagyományos módon” képesek nagyszerűt létrehozni. A képen annyi változás figyelhető meg, amennyi még nem teszi tönkre az eredeti szellemiséget.
Az európai festészet hatása a koreai tájképfestőkre.
Kim Eunho / 1892 – 1979 /
Mind tárgyában, mind kompozíciójában, mind technikájában eltér a festmény a korábbi koreai törekvésektől. Csupán egyetlen pontban ragaszkodott a festő a hagyományokhoz: ez a kép monokróm színvilága. Bár a festmény középszerű, a színvilága mégis magával ragadó.
Noh Soo-Hyun / 1899 – 1978 /
A festő a kép festésekor témájában ragaszkodott a régi hagyományokhoz, mert abban megfelel a kínai Shanshui / hegy-víz / kép elvárásainak, de sem a kompozíció, sem a színvilág már nem az igazi, nem távol-keleti, a képen lévő hegyek már nem szimbólumok, hanem igazi hegyek. Az európai hatás például ott figyelhető meg legjobban, hogy a hegyek feletti tér ugyan „üres”, ahogy az igazi kínai képeknél is elvárható, azonban a képnek ez a része már égbolt, ami már az európai tájképfestészet sajátja.
Lee Chong-Woo / 1899 – 1981 /
A kép festője szolgai módon vette át az európai impresszionista festészet előírásait, s hiába próbálta a témát távol-keleti miliőbe helyezni, ez egyáltalán nem sikerült. Ez a kép se nem európai, se nem távol-keleti. Ráadásul technikai megoldásaiban is meglehetősen középszerű.
Kim Kichang / 1913 – 2001 /
A festmény a kínai, japán és az európai festészet / inkább életkép, mint tájkép / keveréke. Témájában kínai / koreai /, dekoratív, mint a japán, kompozíciójában európai, tehát semmilyen. Szellemiségében – talán – a naiv művészeti törekvésekhez közelít leginkább, de meg sem közelíti például Henry Rousseau naiv festészetét.
Ismeretlen Észak-koreai festő / ? /
Bár nem tipikusan tájkép, azért jól érzékelhető a festményen a „szocialista realizmus” stílusa az utolsó szovjet mintájú államban, ahol még ma is a propaganda festészet uralkodik. A realista háttér / tájkép / közelít az amerikai neo-realista törekvésekhez, de ezen a képen – a témának és funkciójának megfelelően – inkább árt, mint használ.
Modern tájképfestészeti törekvések Koreában.
Kim Hwan-Gi / 1913 – 1974 /
Az európai festészeti előírásoknak megfelelő, jól megoldott ez a lírai absztrakt kép. A gond vele csak az, hogy Távol-keleten ennek a festészeti kifejezésnek sem gyökere, sem létjogosultsága nincs.
Chang Ucchin / 1918 – 1990 /
A festő megpróbálta az európai törekvéseket a koreai elemekkel ötvözni. Sajnos, igen kevés eredménnyel, hiszen a kettő szellemi síkon nem egyeztethető össze.
Lee Ufan / 1936 - /
A kortárs absztrakt festő megtanulta és jól is alkalmazta a festményén az európai geometrikus absztrakt festészeti alapelveket. Ezáltal a kép nem lett rossz. A kérdés csupán az, miért van erre szükség Koreában?
Cho Boo-Soo / 1944 - /
A festmény megállná a helyét Európában, vagy az USA-ban is. Nem egy ilyen képet festettek a nyugati világban, ahol az évszázados törekvések ezt a kifejezési módot indokolttá is teszi. De Koreában ezek a képek gyökértelenek és fölöslegesek.
Irodalomjegyzék
Benedict, Ruth – Szadahiko, Mori: Krizantém és kard / Nyitott Könyvműhely Bp. 2006 /
Collcutt, Martin - Jansen, Marius - Kumakura, Isao: A japán világ atlasza / Helikon Kiadó Bp. 1997 /
Cseh Éva: Japán buddhista művészet / Hopp Ferenc Múzeum Bp. kiadványa 1996 /
Dawkins, Richard: Folyam az édenkertből / Kulturtrade Kiadó Bp. 1996 /
Falus – Turai / szerk. /: Művész Lexikon / Corvina Kiadó Bp. 1994 /
Glasenapp, Helmuth von: Az öt világvallás / Akkord Kiadó Kft 2005 /
Harenberg, Bodo / szerk. /: Az emberiség krónikája / Officina Kiadó Bp. 1993 /
Horváth Iván: A kínai tájképfestészet – európai szemmel / Cser Kiadó Bp. 2009 /
Horváth Iván: Miért más? / a kínai tájképfestészet / / Kézirat 2010 /
Horváth Iván: Miért nem más? / a japán tájképfestészet / / Kézirat 2010 /
Kopátsy Sándor dr.: Nyugat felé / Kairosz Kiadó Bp. 1998 /
Kopátsy Sándor dr.: A minőség tartalma / Kairosz Kiadó 2000 /
Mészáros Csaba: Kultúra és művészet Koreában / Terebess Ázsia E-tár /
Miklós Pál: A sárkány szeme / Corvina Kiadó Bp. 1973 /
Miklós Pál: A Zen és a művészet / Magvető Kiadó Bp. 1978 /
Osváth Gábor: Névadás és politika összefüggései Koreában / Terebess Ázsia E-tár /
Reischauer, Edwin O.: Japán története / Maecenas Könyvkiadó 2000 /
Petz György / szerk. /: A művészet története. Ázsia. / Magyar Könyvklub Bp. 2001 /
Szimonidesz Lajos: A világ vallásai / Dante Kiadó Bp. 1928 /
Vay Péter, gróf : Korea / Terebess Ázsia E-tár /
Zádor Anna – Genthon István / fősz. /: Művészeti Lexikon / Akadémiai Kiadó Bp. 1966 /